Az egyik ajánlott (Zilia monológ) és a másik kettőt pedig én találtam (Heléna monológ + Eliz monológ) - lehetetlen eset vagyok, egy csomót találtam de szinte semelyik nem tetszett nekem...

Heltai Jenő: A néma levente - Zilia monológ

                            Örömöd, keserved,

Mindazt, mi benned vágy és gondolat,

Álom, harag, reménység, tréfa, gond,

Magadba fojtsd a három év alatt,

Némán viseld, és senkinek se mondd!

Mikor nevetnél vagy jajongva sírnál,

Légy néma, mint a börtön éje,

Mint elhagyott kút moha-lepte mélye,

Légy néma mindig! Némább légy a sírnál.

Magad mondottad, nem felejtem el:

Tudsz tűrni bajt, csapást viselni bátran,

Nemcsak beszélsz, de hallgatsz is, ha kell.

Most kell! A szájadat lezártam.

Kellett a csókom?... Alamizsna?... Kegy?...

Hogy véle holnap már eldicsekedj,

S tódítva cifrázd kalandos meséid?

Hallgatni fogsz! Hallgatni három évig!

Doromboló szerelmi zsoltár

Muzsikájával ostromoltál,

Adtál rubintot és zafírt. Siket

Fülembe sóhajtottál rímeket,

Kértél még asszonyodnak is! Remek!

Sokat kínáltál, mégsem eleget!

Ha állod azt, amit fogadtál,

Szót, hangot eltemetve, némán

Gondolsz keserves három évig énrám:

Mit csókomért cserébe kértem,

A hallgatásodat talán megértem.

Szebben beszél majd minden ékszerednél.

Hallgatsz-e? Mondd!

Shakespeare: Szentivánéji álom - Heléna monológ

No lám! ez is egy összeesküvő.

Ó, értem, hárman összefogtatok,

Hogy velem ily galádul bánjatok.

Rossz Hermia, te hálátlan leány!

Együtt ezekkel fúvod a követ,

Hogy, mint csalétek, gúny-verembe csalj?

Hát mind ama közös terv, fogadott

Testvéri hűség, jól telt kedves órák,

Midőn szidtuk a gyorslábú időt,

Ha válni kelle - mind felejtve van?

El iskolánk? az ártatlan gyerekkor?

S midőn, két művész istennő gyanánt,

Együtt teremténk tűvel egy virágot,

Egy mintaképről, és egy pamlagon,

Egy dalt csicsergve, egy hangkulcs szerint,

Mintha kezünk, keblünk, elménk, szavunk

Csak egy lett volna. - Így növénk együtt,

Mint összeforradt két cseresznye, mely

Elválva látszik, válva mégis egy;

Mint egy kocsányon termett pár bogyó;

Ránézve két test, benne szív csak egy;

Vagy mint címerben lévő két paizs,

Egy úr sajátja, egy sisak födi.

S te szétszakítnád régi szent frigyünk,

Hogy sértegetni férfiakhoz állj?

Ez nem barátság, nem leányhoz illő:

Ezért nemünk is megró, nemcsak én,

Habár csak én érzem bántalmidat.

Moliere: A fösvény - Eliz monológ

Semmitől sem félnék, ha mindenki az én szememmel látná magát. Nekem a maga puszta mivolta igazolást és biztosítékot ad mindazért, amit elkövetek magáért. Szívem fölmentésére itt van a maga sok szép tulajdonsága, érdeme meg az a hála maga iránt, amelyre az ég is kötelez. Folyton előttem van annak a halálos, de különös fordulatú veszedelemnek a perce, amely összeismertetett bennünket, a maga bámulatos önfeláldozó viselkedése, ahogy életét az enyémért kockára dobta, hogy kimentsen a dühöngő habokból, az az elmondhatatlanul gyöngéd gondoskodás, amelyben már a parton részesített, aztán ahogy később hódolatával körülvett, az a kitartó, lobogó szerelem, amelyet sem idő, sem akadály nem lohasztott, amely feledtetve családot és hazát, máig itt tartja köztünk, s rábírta arra, hogy kedvemért rangját-módját eltitkolja, sőt odáig vitte, hogy apám szolgálatába álljon, csak azért, hogy naponta láthasson. Mindez énrám bámulatos hatással van, és ami engem illet, nekem bőségesen elég ahhoz, hogy helyesnek érezzem azt, amibe végül beleegyeztem, amire elköteleztem magam. De vajon elég-e arra, hogy mások is helyeseljék lépésemet? Nem vagyok bizonyos benne, hogy megértik érzéseimet.

Nekem a legjobban a legutolsó tetszik...

Nektek? Véleményeket kérek!
(és persze ha találtok még monológot akkor nyugodtan szóljatok ;) )